Ide egy hosszabb szöveget másolok be, hogy megnézzük, az epikát miként tudja tagolni a weblap.

A száz torony

Layla nekitámaszkodott az ablaknak. Hagyta, hogy a hűvös levegő, ami odakintről áradt be, simogassa az arcát, magányában mindössze ez az egy öröm jutott neki. Lehunyta a szemét, érezte a gomolygó füst és a keserű kén szagát, ami bejárta a környéket. Hercegnőként neki friss virágokat kellett volna szagolnia, majd mikor illatuk mind kiszívta a nyár melegében, koszorút fonni belőle és hercegének ajándékoznia, aki koronáját lecserélve felveszi és büszkén viseli, hiszen szerelme ajándékozta neki, ami mindennél többet kell, hogy jelentsen egy lovagnak. Mindez talán így is lett volna egy mesében…

Kinyitotta szemét és a telihold alatt megbúvó tornyokat szemlélte, amik egy magasságban helyezkedtek el vele. Néhány kivételével már mind üresen kongott. A hercegnők nagyobbik része már királyok jobbján élte életét, csak néhányan maradtak hátra a tornyokban, a megmentésre várva. Mindannyian selejtesek a férfiak szemében, nem kék szeműek, szőke hajúak, vagy keskeny csípőjűek. Méghogy a tükör, a személyiséget is bemutatja a hercegeknek, mikor útjára küldi őket a tornyokat őrző sárkány felé!

Layla emlékezett a napra, amikor a harmadik szomszédos toronyból is kimentették a lányt, aki egész úton kiabált. Énekhangja, mint a vaddisznóé, mégis rikácsolt, mikor a sárkányt elhagyva túljutottak a szakadékon. Még őt is előbb megmentették, mint Laylát. Azon a napon határozta el, hogy nem fog a hercegére várni naphosszat a toronyban. Fogta az éjjeliszekrényén heverő ollót és levágta haját, majd zsinegként használva azt, összekötötte sokrészes ágyneműjét, végül a mai éjjelen végezve, egyik végét a rögtönzött kötélnek az ágy lábához kötötte, míg a másikat lehajította a mélybe.

Jelenleg az ablakban állt, miközben a mentőkötélként csúfolt tákolmánya mellett támasztotta az ablakot és szedte össze a bátorságát, hogy nekivágjon a feladatnak. Még egyszer utoljára hátrafordult. A kopott tükörben megcsillant tar feje és a fájdalom, ami elöntötte lelkét, mindennél erősebb volt, azonban a fájdalom mellett valami más is égett bensőjében, elárasztotta őt forrósággal és cselekvésre késztette. Megragadta a rögtönzött kötél végét, majd felállva az ablakpárkányra nekivágott az útnak.

A nedves köveken lábával lassan araszolt lefelé, miközben kezével a ruhákba kapaszkodott. A Hold kísérteties fényben úsztatta a környéket, mégis látta azt a néhány hercegnőjelöltet, akik ittmaradtak és csüggedten bámultak ki az ablakokon. A mélyből kiáltások, majd elhaló csattanások törtek fel. Layla tudta, miközben a sárkánnyal küzdő néhány lovag, herceg és királyjelölt felé közeledett, hogy a nehezebbik utat választotta. Csak remélni tudta, hogy ez a jó út.

Layla néhány lépésre volt már csak a talajtól, elméjében már, a száz toronnyal megáldott vár alaprajza forgott, hogy merre is tudná kicselezni a sárkányt, de legfőképpen a lovagokat, mikor a távoli ablakból, ahonnan kimászott, egy sisak kukucskált ki. Layla megtorpant. Nézte a sisakot, a sisak alatt lapuló valaki, pedig nézte őt. Elkerekedett szemei meglepetésről tanúskodtak.

A sisak egyszercsak eltűnt az ablakból és a torony mélyéről, amibe Laylát bezárták, páncél csörgése hallatszott ki. Layla megkettőzte tempóját. Fogás, fogást követett, míg lépés lépést. Hihetetlen, hogy majdnem megmenekült, önerejéből, miközben a világ tett az ő sorsára, erre előbukkan valaki az ablakban, hogy miután megmentette magát, learassa a babérokat. Arról nem is beszélve, hogy nem ő lenne az első „megmentő”, aki eltévedt és rossz toronyba tért.

– Nehogy megpróbálj segíteni! – kiáltotta Layla, miközben lábát lehelyezte a forró kövekre, amik alatt vöröses fekete láva fortyogott. – Eddig sem érdekeltelek titeket, mert nem vagyok ideális, most se érdekeljelek. – ha a sisakot viselő férfi meg is hallotta, amit Layla kiabált, miközben talajt fogott, nem válaszolt. Egyedül páncéljának éles csörgése tört fel a toronyból, miközben feltehetően kettesével szedte a lépcsőfokokat. Layla még éppen a fejében tervezgette útvonalát, az alapján, hogy honnan hallja a csatakiáltásokat és a sárkány füstjei, hol csapnak fel, mikor kivágódott, hajdani tornyának ajtaja és a tetőtől talpig páncélba burkolt királyjelölt kirohant rajta. Egy pillanatra összetalálkozott szemük, majd Layla futásnak eredt.

Nem érdekelte, hogy egyenesen a koromsötét, Holdat eltakaró füstfelhő felé igyekszik. Csak az járt fejében, hogy nem szorul más segítségére. Egyedül jutott ki a toronyból, a várat is egyedül fogja elhagyni. Végigfutott a széles téren, ami a sárkány hatalmas épületét választja el a hercegnők száz tornyától, majd elérkezett az első hídhoz, ami átívelt a fortyogó láván. A közepénél járt, ahol a forróság égette lábait, mikor érezte, ahogy a függőhíd megremeg a mögötte fellépő „megmentőtől”.

Hihetetlen, hát nem látja, hogy Layla kopasz? Nem érti meg, hogy nem őt akarja? Nem jut el a csökött agyáig, hogy rossz toronyba mászott? A barna szem és széles csípő nem divat mostanság!

Layla, amint letette lábát a ringatózó hídról a szilárd talajra, ismét futásnak eredt, egyenesen be a hatalmas épületbe, amiben láncra verve őrködött a sárkány. Üldözője nem sokkal lemaradva követte. Mire mindketten a boltíves folyosókat járták a fáklyák vörösen táncoló fénye mellett, a nap már emelkedőben volt, a „bátor” férfiak páncéljai vagy üresen pihentek a sárkány környékén, vagy már messze csörögtek a távolban. Valami miatt csak éjszaka próbálkoztak. Talán, mert az alvó sárkány mellett próbáltak ellopózni, noha csörgő páncéljuk ideje korán felrúgta az elméletet.

Layla ezzel szemben, mikor elért a nagyterembe, amiben a sárkány, orrából füstfellegeket pöfékelve, az igazak álmát aludta, egyetlen nesz nélkül suhant leheletvékony ruházatában. Léptei könnyedek voltak, akár a macskáé. A távoli csörömpölés is egyre inkább halkult, mígnem elhalt. Layla a sárkány fejénél járt, mikor a sárkány villás farkánál meglátta üldözőjét, aki levette a páncélt és Layla példáját követve, csendben próbált meg elosonni a sárkány mellett. Hatalmas szárnya alatt négykézláb ereszkedett, hogy levágja az útvonalat és utolérje, a túlságosan is óvatosan haladó Laylát. Layla tudta, ha a nyomában haladó férfi előtt ki akar érni a várból és bebizonyítani, hogy neki nincs szüksége senkire, meg kell kettőznie lépteit. Így is tett…

Azonban első lépésénél megbotlott egy üres páncéldarabon, ami hatalmas csörömpöléssel gurult odébb. A sárkány felébredt. A szárnyai alatt lapító férfi futásnak eredt. Layla megdermedt, miközben közelről szemlélte, ahogy a hatalmas száj kinyílik, míg torkából forróság árad. Egyszercsak egy erős szorítást érzett karján, ami felrántotta, majd futásra kényszerítette. Nem nézett hátra, csak a mellette futó karját markolva, rohant előre. A forróság mögötte egyre nőtt, mígnem a lángok hátát kezdték mardosni, a kijárat már nem volt messze, de a tűz egyre közelebb ért…

A mellette futó bevetődött Layla mögé, míg a hercegnő a kijáratot jelző lánc alatt kigurult. A sárkány mögöttük megtorpant, látva, hogy az őrizetére hagyott nő kiszabadult. Dühösen visszabandukolt, döngő lépteivel a kupolás csarnokába aludni. Layla eközben visszamászott a lánc alatt és kihúzta a megmentőjét, aki testi épségét nem sajnálva óvta őt. A láncon áthúzva aztán nekitámasztotta az elernyedt testet egy immár hideg kősziklának és megnézte az embert, aki tényleg segített neki.

Kopasz feje alatt barna szeme, a fájdalom ellenére virgonc módon meredt Laylára. Széles csípője, mintha Layla tükörbe bámult volna. Zöld alapú, összeégett ruháján arany liliomok csillogtak, akár Layla leheletfinom, épen maradt selymén. Layla abban a pillanatban tudta, hogy az egyik toronyból megszökött hercegnőt bámulja. Annak szeme lassan lecsukódott, miközben mosolya felmelegítette Layla jéghidegre fagyott lelkét.

– Ha… – hangja erőtlen volt. – Ha egy kicsit vársz, mindketten megússzuk. – suttogta.

– Én nem tudtam – Layla könnybe lábadt szeméből kövér cseppek potyogtak, eláztatva a környező sziklákat. Ütemes kopogásuk fájdalmas ritmust járt a szürkeségben.

– Mit gondoltál, ki vagyok? Minket nem ment meg egyetlen férfi sem! Barna szem, kopasz fej, széles csípő…

– Nem az ideáljuk. – fejezte be a megmentőjének gondolatát Layla. Némán közelebb hajolt az aszott testhez, amiből kénszag áradt és megölelte. – Sajnálom. – suttogta minden bánatával.

– Nem kell. – a hercegnő elmoslyodott, a ráncok elmélyültek arcán. – De tudod, mit kell tenned. – lehelte utolsó mondatát, miközben szemei lecsukódtak a végső álomra.

– Igen. – felelte Layla és visszanézett a lánc fölött. A távoli száz torony a napfelkeltében szénfekete sziluettként tört az ég felé rendíthetetlenül. Layla tudta, hogy tele van a hely hercegnőkkel, akik ugyanúgy segítségre szorulnak, mint ő. Semmivel sem lenne jobb az ideális selyembabáknál, akik hercegükkel ellovagolnak, vissza sem nézve, ha nem menne vissza.

Leült az egyik szürke kő tövébe és megvárta az éjjelt. Amint a nap lenyugodott, férfiak tűntek fel a távolban, akik rá sem nézve bújtak át a lánc alatt, hogy megküzdjenek a sárkánnyal. Utánuk ment, ellopózott az egyik toronyig, ahonnan a hercegnő éppen kimászott, majd üldözőbe vette, felismerve a helyzetet. Csak segíteni akart, mégis menekült előle a makacs, kopasz nő. Végül bevetődött Layla is a tűz elé, megmentve ezzel azt, aki nem kért belőle.

Talán egyszer lesz majd egy széles derekú hercegnő, aki kér a segítségből…